A már szokásosnak mondható módon, képviselői önálló indítványként került beterjesztésre a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló törvény a L. Simon László és Dr Gyimesi Endre (Fidesz) által jegyzett módosítója.

Ebből már következik, hogy semmiféle szakmai-, vagy szakszervezeti érdekegyeztetés nem előzte meg a javaslat benyújtását. A szakma egyrésze azonban ennek ellenére megpróbálta ez ügyben hallatni a hangját, persze úgy tűnik sikertelenül. Levélben fordultak L. Simon Lászlóhoz, módosító egyik beterjesztőjéhez, mint az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának elnökéhez, hogy „a törvénymódosítást ebben a formájában a Kulturális és sajtóbizottság semmiképpen ne támogassa, sőt a hozzáértésével bizonyítsa be, hogy ez az intézkedés több kárt okoz, mint hasznot, és politikai tekintélyével érje el e módosítás visszavonását.” Miután pedig ennek ellenére a bizottság általános vitára alkalmasnak találta a módosító javaslatot, egy tiltakozó levelet tettek közzé, miszerint ez „Az előterjesztés azt mondja ki, hogy a mindenkori miniszter – beosztásából adódóan – … a műtárgyakat őrző intézmények szakembereinél sokkal jobban ért a műtárgyak őrzéséhez, elhelyezéséhez, bemutatásához. … Hamis érvek álcája mögé bújva azt sugallják, hogy a muzeológusok indokolatlanul megfosztották a közt saját kincseinek élvezetétől!

Tovább súlyosbítja a helyzetet a törvényjavaslat azon része, amely eltörli a hatályos törvény szakmai képesítésre vonatkozó előírásait, nem köti szakmai végzettséghez se a szakalkalmazottak, se az intézményvezetők kinevezését. Ez a módosítás … a teljes kulturális alapellátást veszélyezteti. … Követeljük, hogy a módosító indítványt benyújtó képviselők vonják vissza előterjesztésüket, a Kormány és az Országgyűlés ne támogassa ezt a törvénymódosítást!”

Máshol pedig röviden és lényegre törően a következő véleményüknek adnak hangot: „a jelen törvénymódosításnak semmi értelmét nem látjuk, ellenben a szakma kompetenciájának, jogkörének és gyűjteményi biztonságának a súlyos sérelmét igen.”

Ez utóbbi véleményt az LMP is osztja. Azonban ha szakmai érvek nem is szólnak a módosító mellett, az nem jelenti azt, hogy más egyéb értelmet sem hordoz a javaslat. Ha feltesszük a klasszikus kérdést, hogy „Cui prodest?”, azaz kinek használ ez a javaslat, akkor az is világossá válik, hogy mi a célja, értelme.

A magát nemzeti konzervatívnak nevező populista kormányzat és a balliberálisnak mondott oldal között zajló kulturkampf-nak már nem az első felvonását láthatjuk. A Fidesz kormányzat már előző kormányzati ciklusában, tehát 1998 és 2002 között világosan felismerte, hogy a szimbolikus politizálás általa nyitott terében a múlt bizonyos tárgyi emlékei kiemelt politikai jelentőségre tesznek szert. A műtárgyak nem csak egy adott épített tér reprezentativitását növelik, hanem szimbolikus kapcsolatot teremtenek korábbi korokkal és eszmékkel és ez a módosító pedig lehetővé teszi a közgyűjtemények anyagának aktuálpolitikai, ideológiai célokra történő használatát, hasznosítását. Tulajdonképpen kiveszi a szakma kezéből a közgyűjtemények irányítását, hogy azt végső soron a politikusok kezébe adja.

Mind a két tervezett lépés ebbe az irányba mutat. Az egyik, hogy felruházza a minisztert a műtárgyak áthelyezésének jogával, amit kétféleképpen tehet meg: egyrészt határozott időre kijelölheti az állami tulajdonú „kulturális javak őrzési vagy bemutatási helyét”, vagyis például egy kiállítás erejéig elrendelheti, hogy egy műtárgyat szállítsanak át egy másik múzeumba vagy egyéb kiállítóhelyre.

Másrészt, és ez a törvényjavaslatban a miniszternek biztosított jog az előbbinél is erősebb lenne: javaslatára a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. szerződést köthetne bármely védett, állami tulajdonú műtárgy vagyonkezelésére. Ez azt jelenti, hogy a miniszter nem csak a múzeumokban, de az összes, bárhol máshol fellelhető állami tulajdonú műtárgy végleges áthelyezéséről is rendelkezhetne.

A másik, hogy a módosító elfogadásával, a kormányzathoz feltétlenül lojális, ugyanakkor megfelelő képesítéssel nem rendelkező politikai megbízottakat emelhetne pozícióba, akik helyi szinten tudnának érvényt szerezni a vélt vagy valós minisztériumi elvárásoknak.

A módosító indoklása illetve L. Simon László nyilatkozata, miszerint a változtatásokra egyrészt azért van szükség mert meg kell erősíteni a vidéki múzeumokat, kiállítóhelyeket „azokkal a gyűjteményi elemekkel, amelyek adott esetben tőlük származnak, onnan kerültek el más intézmények központi raktáraiba, ahol nincsenek kiállítva" továbbá „a budapesti múzeumok tele vannak olyan műtárgyakkal, amelyeket valamikor átszállítottak a fővárosba, de az állandó kiállításokba nem kerültek be, csak alkalmanként kerülnek elő, időszaki tárlatokhoz” szakmailag nehezen védhető, mert a múzeumok közötti kölcsönzés – melynek szabályait éppen a módosítani kívánt törvény rögzíti – minden szakmailag indokolt esetben eddig is megfelelően működött. Nem igazán volt példa arra, hogy a kölcsönvevő és a kölcsönadó ne tudott volna egyezségre jutni és emiatt meghiúsult volna bármilyen kiállítás, vagy egyéb szakmai esemény.

Tekintettel arra, hogy a törvény nem rögzíti, hogy milyen hosszúságú időtartam lehet az úgynevezett „határozott idő”, továbbá azt sem, hogy hányszor lehet újabb határozott időre díj és biztosíték nélkül a kölcsönzést előírni, így jogilag lehetségessé válik, hogy múzeumok legféltettebb kincseiket, a szakmai profiljukat meghatározó anyagaikat beláthatatlan időre elveszítik és ezzel megvalósíthatatlanná válnak saját terveik, gyűjteménykezelési koncepciójuk lényegi elemei.

A vidéki kulturális lehetőségek bővítése természetesen üdvözlendő cél, ugyanakkor talán első lépésként a megfelelő befogadói közeg kialakítására kellene koncentrálni, azaz a művészeti nevelésre, például az alapítványi és magániskolákban folyó, a hátrányos gyerekek felzárkóztatását, tehetséggondozását szolgáló pedagógiai munkára, a művészetet értő és művelő emberek nevelésére.

Súlyosan aggályos, hogy a törvénymódosítás szövege nem ír elő a kulturális javak miniszter által kijelölt őrzési vagy bemutatási helyeként állami közgyűjteményt, azaz bármely magánszemélynek vagy vállalatnak kölcsönözhető bármilyen érték.   Vajon ezek a műalkotások tényleg közönség elé kerülnek majd, vagy inkább kormányzati hivatalokba, vadászházakba, esetleg a helyi kiskirályok irodáiba, kúriáiba? Tényleg a minél szélesebb körű hozzáférés szempontjai, vagy más egyéb partikuláris érdekek fognak dönteni egy-egy műalkotás elhelyezéséről?

Az pedig, hogy L. Simon László szerint a kinevezési feltételek módosításra a szakemberek kis száma miatt van szükség, mert "Hihetetlen kevés olyan személy van az országban, aki egyszerre megfelel mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket joggal támaszt egyrészt a szakmai, másfelől a fenntartói oldal…” egy meglehetősen ellentmondásos állítás. Ha ugyanis tényleg kevés, a megfelelő szakember, akkor nem a kinevezési gyakorlatot kell megváltoztatni, hanem egyrészt az utánpótlás-nevelésről kell gondoskodni, azaz a felsőoktatást kell olyan pályára állítani, ahonnan a megfelelő képesítéssel rendelkező szakemberek kerülnek ki a megfelelő számban. A jelenlegi kormányzat felsőoktatással kapcsolatos rendelkezései mintha éppen az ellenkező irányba hatnának. Másrészt pedig a már végzett részére kell olyan feltételeket biztosítani (anyagi megbecsülés, előmeneteli, továbbképzési lehetőségek), hogy pályán maradjanak!