Beülök az autóba, valami idegen helyen. Este van. Jól esik magamra csukni az ajtót, újra az én kis külön világomban találom magam.

Most jön néhány óra zavartalan nyugalom, nem kell készen állnom egy-egy fondorlatos kérdésre, nem kell erőt sugárzóan mosolyognom, és egyáltalán nem kell beszélnem, beszélgetnem senkivel. Szürreális biztonság és nyugalom egy éjjel, őrültek és vadak között poroszkáló autóban. Bekapcsolom a GPS-t, megnyomom az „otthon” gombot és megnézem mikorra érek haza. Körülbelül három és fél óra múlva, éjjel egyre. Tulajdonképpen mindegy. Az utakon alig jár más, akár gyorsabban is mehetnék, de nincs kedvem. A kocsit a felezősáv és az útpadka között tartom, közben azt saccolgatom, hogy vajon milyen távolság lehet két útjelző bója között.

Szól a Kossuth, egy dramaturg beszél arról, hogy nem tudtak vizesblokkot kialakítani valahol és ilyen körülmények között nem lehet dolgozni. Abból tudom, hogy haladok, hogy néha jobb, néha rosszabb az út minősége. Átmegyek egy hídon, de már nem látok a korláton túl, mert teljesen besötétedett. Azt sem tudom pontosan mi fölött haladok el, talán tudhatnám, vagy kitalálhatnám, lenne rá időm bőven, de nem teszem, inkább keresem a kólámat az anyósülésen. Üres. Pedig most vettem. Vagy tegnap? Mindegy. Fiatal gyerek stoppol, megállok, felveszem. Lekéste a buszt, újságolja, hogy Rákóczifalvától eddig gyalog jött. Az igen! – mondom elismerően, miközben azt sem tudom hol vagyok, nem azt, hogy Rákóczifalva hol van. Kiderül, hogy nemrég jöttem keresztül rajta. Kérdezem, mit csinál – tanul; és a szülei- munkanélküliek, az anyja gyárban dolgozott, elküldték, apjának vállalkozása volt, de tönkrement. Most tanfolyamokra járnak, hátha úgy találnak valamit. Mondom neki, hogy álljon mellettük, mert nehéz idők ezek nekik. Valamit válaszol, én bólogatok és a gyerekeimre gondolok. Hiányoznak. A srác kiszáll, nagyon hálás, becsukja az ajtót, rám zárja a kis külön világomat. Újra útszéli bóják, felezővonal, hirtelen egy elütött macska az úton, nem tudom kikerülni, zökken a kerék.

Egészen furcsa gondolatok között találom magam, ahol keveredik az EU Iváddal, az LMP a családdal, az élet a halállal, az útjelző bóják fényvisszaverő macskaszeme az előbb látott macskáéval. Pittyen az üzemanyagjelző. Nem hiszek a szememnek, hiszen most tankoltam annál a kútnál amit 10 perce hagytam el. Ja, nem. Az tegnapelőtt volt. A Kossuthon megszólal a Himnusz. Vele énekelem. Ez olyan esti szertartássá vált, mint korábban vacsorázni a családdal, megfürdetni a gyerekeket, enni adni a kutyának, és a nap végén főzni egy finom teát. Most a Himnusz ad keretet a napjaimnak. Még hátra van másfél óra, de erre már a kátyúkat is mind ismerem. Előveszem a telefont és megnézem a mai e-maileket. Elolvasni talán kettőt tudok, a többinél csak a „tárgy” részt ellenőrzöm, hogy tudjam mik a hírek. „Élelmiszerbiztonság!”. Aztán: „re: Élelmiszerbiztonság!” . Aztán még néhány „re: Élelmiszerbiztonság!” utána csend. Ezek szerint kialakult az álláspontunk. Elrakom a telefont, mert erős fénye bántja a szememet.

Hirtelen fáradt leszek. Olyan erővel tör rám, hogy az egészen elképesztő, ilyenkor félre kell állnom úgy negyedórát aludni. Lekanyarodok az egyik pihenőnél és beállok egy román és egy bolgár kamion közé. Hátradőlök és 4 másodperc múlva alszom. Húsz perc elteltével felébredek és megyek tovább. Frissnek érzem magam, de azért leengedem az ablakot, a kezem kiteszem és játszadozok a szembeszéllel. Kanyarogni kezd az út, végre hegyek között vagyok. Minden éjjel látni szoktam egy muflon családot Bátonyterenye és Nemti között a nagy tisztás utáni egyenesben, már alig várom, hogy odaérjek. Ma nincsenek ott, csalódott vagyok. Még 8 kilométer, 12 kanyar és hazaérek. A faluba érve látom, hogy beültették a virágfalat, elhordták a tűzoltószertár mellől a föld nagy részét. Hálás vagyok a munkatársaimnak, ők is jól tűrik a kampányt.

Otthon csend van. A gépet már nem kapcsolom be, nem válaszolok a levelekre, nem nézem meg hova megyek holnap. Majd reggel.

Forrás:http://ivadygabor.blog.hu/