Heves megyében élőket kérdeztünk arról, hogy miért tervezte illetve tervezi elhagyni települését, országát. Új sorozatunkban szeretnénk bemutatni a döntések hátterét, és ezzel magyarázatot találni arra az aggasztó folyamatra, ami ma Magyarországot sújtja: a tömeges el-, illetve kivándorlásra. Tudjuk jól, ma már megközelítőleg 500 ezer magyar dolgozik külföldön, többen vándoroltak ki, mint '56-után. A legutolsó felmérések szerint Egert megközelítőleg ötezer fiatal (30 évesnél fiatalabb) hagyta el az utóbbi években. Az első történet itt olvasható, most pedig kendőzetlenül itt a következő.

Az én történetem sem különbözik sokban az átlagos magyar fiatalság bármely más tagjáétól. Bonyolult családi háttér, hányattatott gyermekkor, anyagi gondok, de a tipikus "mindig megvótunk valahogy" elv alapján nem panaszkodom. '99-ben költöztünk Eger mellé a nagyszüleimmel, ide jártam félig általános iskolába, gimnáziumba, főiskolára. Ide köt az első nagy szerelem, a személyiségemre hatással volt a Dobó tér minden egyes köve, a sokszor fanyar Szépasszonyvölgyi borok íze, és az összes barátom. Tavaly év végén azonban nagy elhatározásra jutottam. Van egy párom, aki a napokban tapossa a harmincat, egy nagymamám, aki hetven is elmúlt már, egy kutyusom, aki gyermekem helyett gyermekem, mivel manapság igazit szülni luxus, és van másfél évnyi munkanélküliséget leigazoló dokumentumom. Pedig nem volt ez mindig így. Az írás szeretete tini éveim elején alakult ki nálam, és az előző állásaim is ezt a vonalat súrolták. Másfél éve azonban ki kellett lépnem, mert úgy éreztem az önbecsülésem, mentális egészségem, és értékrendem többet ér, mint az a havi nagyon kevés x-ből álló fizetésem. Pár kudarc után úgy döntöttünk a családommal, hogy eljött az idő. Menni kell!

- Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod Egert és máshol keresel munkát? Hova készülsz?

- A döntésben természetesen szerepet játszott, hogy nincs munkám. Nem azért, mert nem lenne már mindegy, mert de. Egyszerűen mosogatni sem kellek sehova, azt pedig már jó ideje elfelejtettem, hogy a szakmámban helyezkedjem el. A párom a gépiparban dolgozik, ő szerencsésebb ezen a téren. Klassz munkahelye van, de kész feláldozni azért, mert akármennyire megbecsülik  összehasonlíthatatlan a fizetés amit itt, vagy a későbbi lakhelyünkön, Mosonmagyaróváron fog kapni. A nagymamám belefáradt abba, hogy látja, nem jutunk egyről a kettőre. A kiskutya, Lili pedig jön oda, ahol konzervet kap. :)  Annak idején mi onnan költöztünk ide, így egyértelmű volt a hely kérdése. Nem titkolt indok e mellett a határ közelsége. Ha gimnáziumban például szóba jött a külföldi munkavállalás, én voltam az első aki Magyarország mellett tettem le a voksom. Mert hát én aztán nem megyek el, szeretek itt élni. Csak sajnos idő közben senki nem tudott nekem olyan jó ajánlatot tenni, ami ezt indokolná. És persze jöhet a másik oldal. Nemzeti értékek, építsük itthon a jövőt, magyarok vagyunk, nyilak, meg hódítások, meg minden, de amíg a ksi ember nyomorog, a nagy pedig a semmiért kapja a nagy zsetont, nem olyan biztos, hogy része akarok lenni ennek a társadalomnak.

- Mit terveztél, mi lesz a munkád?

- Első sorban azért én még mindig szeretnék Magyarországon munkát vállalni. Tudom hogy újságíróval, tévés, rádiós szerkesztővel, marketingessel, rendezvényszervezővel Dunát lehet rekeszteni ( ott például szó szerint mert ugye ott folyik a Duna ), de érdekes módon amíg Egerben és környékén nem létezik olyan intézmény ahol nem lenne az egyik fiók mélyén az önéletrajzom, addig Győrben 10 helyre jelentkeztem a szakmámon belül, két helyre már hívtak állásinterjúra. Ez elég nagy különbség.

- Nem félsz az idegen környezettől?

- Mint említettem ott születtem, ott él a családom. De ahogy életem eddigi felében az ő hiányukkal éltem, így most a barátaiméval fogok. Ők voltak a mindenem, és ők még a mai napig is. Furcsa az élet, hiszen annyi felé szétszóródtunk. Van aki Angliában van, van aki Írországban, Ausztriában, Pesten, Gyöngyösön, Egerben, és leszek én, Mosonmagyaróváron. Nem félek attól, hogy nem lesz munkám. És most ez a fő cél ami a szemem előtt lebeg. Egy kiegyensúlyozott, normális élet.

- Meddig tervezed, hogy ott maradsz? Vissza szeretnél jönni vagy már az életedet ott képzelted el?

- A párommal beszélgettünk róla, hogy ha megöregszünk visszaköltözünk. A nagymamám rögtön rávágta, hogy úgysem fogtok. Sokan talán nem, de én nagyon örülnék, ha mondjuk 10 év múlva láthatnám magam. Semmi sem biztos az életemben, de talán ez az a kor, amikor még ezt megengedhetem magamnak. Nem tudom milyen munkám lesz, nem tudom hogyan fogok élni. Azt tudom, hogy ha velem lesznek a szeretteim nincs azaz akadály amit ne vészelnénk át. És persze gondolhatod, hogy közhelyért nekem sem kell a szomszédba menni, de az utóbbi fél évben olyan dolgokat éltünk át csak mi hárman, amit ember nem hinne el, hogy 2013-ban ilyen létezik egy demokratikus társadalomban. Természetesen sajnálom, hogy így alakult. Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogy lenne könnyebb. Elkezdjem utálni szépen lassan Egert, és így talán egyszerűbb lesz alkalmazkodnom az új városhoz. Csalódjak a kedvenc turkálómban, és keressek egy jobbat Óváron. Kapjak gyomorrontást a kedvenc éttermemben, hogy ne vágyakozzam majd utána. Essen rosszul a kedvenc borom az egyik pincében, hogy csak sört igyak az osztrák határ mellett. Úgy döntöttem, hogy ez nem lenne célravezető. Sajnálom, hogy a szerelmes városomban nem kellek, mint munkaerő, és mint felkarolandó tagja egy szebb világnak. Sajnálom, hogy mennem kell, de ez a legjobb döntés. Egerben már nem harcol értem senki. És mi másra vágyhatna egy magamfajta rózsaszín szemüveges firkász, mint arra hogy kelljen. Ha itt nem, akkor máshol. Menni kell!